Bevallom, soha nem szerettem az örökranglistákat, a múlt és a jelenkor legjobbjainak folytonos összehasonlítgatását és a hozzám fűzött kérdéseket, miszerint kit tartok nagyobb bokszolónak: X-et vagy Z-t?! Ahogy azt a SPORT1 csatornán futó nosztalgiasorozatban is elmondtam: amíg nem állítanak fel egy objektív kritériumrendszert, amely szerint reálisan meg lehetne ítélni, hogy ki a „Nagyobb” bokszoló, addig a kérdés akadémikus…
Ugyanakkor olvasva a szaksajtót, a fórumokat, a szakírókkal folytatott levelezéseket, úgy érzem, hogy nem lehet teljesen kibújni a válaszadás alól. Nem szeretnék most sem felállítani ranglistát, sem súlycsoportonkéntit, sem súlycsoporttól függetlent, viszont szeretném megosztani a véleményemet veletek, ami a múlt és a jelenkor legjobbjainak összevetését illeti. Ez a téma ugyanis legalább annyira népszerű, mint az, hogy mondjuk ki volt minden idők 10 legjobb nehézsúlyú öklözője. Szinte hihetetlen számomra, hány komoly internetes honlapon központi téma, hogy milyen eredménnyel zárult volna a múlt legendáinak virtuális összecsapása a mai kor legjobbjai ellen.
Vannak, akik abból a logikus gondolatmenetből indulnak ki, hogy mivel minden fejlődik, a boksz sem lehet kivétel, így bármekkora áhítattal is gondolunk a sportág legendáira, bizony nem sok keresnivalójuk lenne a mai élmezőnnyel szemben. Mások, főleg az idősebbek, azt mondják, hogy a maiak minden szempontból elmaradnak a múlt nagyságai mögött. Nos, én nem tartozom azok közé, akik szerint minden, ami régen volt, jobb volt, tehát ilyen értelemben nem vagyok nosztalgikus típus. Hiszek a fejlődésben, hiszek abban, hogy ami kiemelkedő volt 30 éve, az ma már idejétmúlt, hogy az 50-60-70 évvel ezelőtti teljesítményekről ne is beszéljünk. A mérhető sportágakban, mint például az atlétika vagy az úszás, ez egyértelműen kimutatható. A labdajátékokban pedig olyannyira felgyorsult a tempó (pl. labdarúgás), és fizikálisan annyival erősebbek a maiak, hogy nehéz elképzelnem, amint a ’66-ban vb-t nyerő angol válogatott legyőzi a mai spanyol nemzeti 11-et. Tavaly lehetőségem nyílt beszélgetni Filippo Gallival, aki többek közt van Basten és Gullit csapattársaként háromszor nyert BL-t (illetve annak elődjét, BEK-et) a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején a kor legmeghatározóbb együttesével, az akkoriban legyőzhetetlennek hitt Milannal. Megkérdeztem tőle, mire ment volna az a csapat a mai Barcelona ellen. Elmosolyodott, és csak annyit mondott, hogy valószínűleg helytálltak volna, de annyit változott a futball, hogy ma sokkal nehezebb kiemelkedni, és hát a Barca minden bizonnyal sok lett volna nekik.
A boksz azonban más! Legalábbis szerintem. Régen olyan elképesztő meccsszámmal rendelkeztek a versenyzők, ami oda vezetett, hogy sokkal hamarabb kialakult ennek a sportágnak a technikája. Véleményem szerint a negyvenes években a legjobbak mindent tudtak, amit ebből a sportágból el lehet sajátítani. Látva a régi meccseket erről könnyen meg lehet győződni. Érdemes megnézni minden idők egyik legképzettebb öklözőjének, Willie Pepnek néhány mérkőzését. Az olasz származású klasszis a ’40-es évek második felében volt a csúcson, és bizony 65 évvel ezelőtt olyan dolgokat művelt a szorítóban, amit ma szinte senkitől nem látok. A súlycsoport jelenlegi bajnokaitól, Orlando Salidótól vagy Johnny Gonzaleztől semmiképp. Nem véletlen, hogy Angelo Dundee szerint, ha pusztán a technikai tudást nézzük, akkor nem Sugar Ray Robinson minden idők legnagyobbja, hanem Willie Pep. Ha már megemlítettem Robinsont, álljunk meg egy szóra! A váltó- és ötszörös középsúlyú világbajnok zsenit nem azért tartják minden idők legnagyobb öklözőjének, mert 108 ellenfelét kiütötte, mert Ali és Joe Luis összmeccsszáma nem éri el Sugar Ray győzelmeinek számát (!!!), nem azért, mert ötször ülhetett fel a középsúlyú trónra, és nem azért, mert pályafutása egy bizonyos pontján 128-1-2 volt a mérlege. Nem! Őt nem az angol-amerikai szaksajtóban oly divatos „legacy”, azaz az öröksége miatt tartják a legjobbnak. Azért Ő minden idők legkiemelkedőbb öklözője, mert olyan dolgokat művelt a szorítóban, olyan képességek birtokában volt, ami teljesen egyedülálló ebben a sportágban. Sem előtte, sem azóta nem volt hozzá mérhető bunyós. Ezt még nagy rajongója, a szintén géniusznak számító Sugar Ray Leonard is elismerte! A mondás szerint, ha Isten megteremtette volna a tökéletes bokszolót, ahhoz Sugar Ray Robinson lenne a legközelebb! Ne feledjük: fénykora a negyvenes évek közepére, végére esett. Sajnos többnyire az ötvenes évek második felében vívott meccseit elevenítik fel nekünk a különböző dokumentumfilmekben, melyeken ugyan szintén parádés bunyót mutat be, ám kortársai szerint ekkoriban már csak felvillanásai voltak a korábbi önmagához képest. Egy szó mint száz: nehezen tudom elképzelni, amint Felix Sturm, Dimitrij Pirog vagy akár Sergio Martinez felülkerekedne az amerikai klasszison…
Ugorjunk egy kicsit az időben! Ugyan sokan fanyalognak a Klicsko-testvérek bunyója láttán, ám mégis hozzáteszik, hogy erejük, magasságuk miatt bizony maga Muhammad Ali sem ment volna sokra velük. Jaj, dehogynem! Ali többször bizonyította, hogy kifejezetten fekszenek neki a nagy ütőerejű ellenfelek! A nehézsúly történetének két talán legfélelmetesebb bombázóját, Sonny Listont és George Foremant háromból háromszor verte, ráadásul egyikük sem érte meg a végső gongszót! Klicskóék a két amerikaival ellentétben nem számítanak együtéses KO-királynak, nincs bennük olyan tűzerő, mint Listonban vagy Foremanben volt. Ali fénykorában (1964-1967) olyan gyors, olyan mozgékony volt, hogy mellette az ukránok borzasztóan festettek volna… Maradt a magasságbeli fölény! Vlagyimir Klicsko 7 cm-rel magasabb Alinál. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy Ali tudásának, reflexeinek, páratlan érzékének köszönhetően ne tudott volna kompenzálni 7 centit! Azt már az „Amikor nem minden a méret” című írásomban bővebben kifejtettem, hogy a közhiedelemmel ellentétben, ebben a sportágban egyáltalán nincs feltétlenül döntő jelentősége a magasságbeli fölénynek. Egy Ali – Klicsko meccs, művész és iparos találkozója lett volna…
Nem tudom, ki az, aki Andre Bertónak, Victor Ortiznak vagy éppen Floyd Mayweathernek több esélyt adna Sugar Ray Leonard ellen. Az 1981-ben látott Leonard ellen! Figyelem! Azóta eltelt 31 év! Más sportágakban szinte elképzelhetetlen, hogy a 31 évvel ezelőtti produkció ma is elég lenne. Márpedig a ’81-es Leonard ma is a világ legjobbja lenne! Efelől senkinek ne legyen kétsége (szerintem nincs is)! Mayweathernél sokkal keményebb, Bertónál sokkal képzettebb, és bárkinél a mai mezőnyben kombinatívabb, komplexebb bokszoló. Volt! A hetvenes évek második felében tündöklő Marvin Hagler ellen sem látom, mit tudna kezdeni a középsúly mai krémje, azaz Dimitrij Pirog, Felix Sturm, Segio Martinez. Pedig azóta is eltelt uszkve 35 év!
Olyan butaságot is hallottam, mely szerint a maiak keményebbek, erősebbek. Ezzel szemben az az igazság, hogy ebben a tekintetben még egyértelműbben kimutatható a különbség. Korábban ugyanis jóval zordabb feltételrendszer mellett léptek szorítóba a bokszolók. Gondolok itt elsősorban a 6 unciás kesztyűkre (a mai 10 helyett), a meccsszámra és a menetszámra, ami a mai 12 helyett 15 volt. A 4 uncia elképesztően nagy különbség, a plusz 3 menetről nem is beszélve. Az meg mai szemmel szinte szürreális, hogy amíg manapság ünnepelünk egy bokszolót, mert négyszer is hajlandó kötelek közé lépni évente, addig korábban akár tíz-húsz meccset is bevállaltak akár a középszerű versenyzők, akár a világbajnokok. Példának okáért megint csak Robinsonra tudok hivatkozni, aki 1951-ben, 30 évesen szerezte meg a középsúlyú világbajnoki címet, és abban az esztendőben tizenegy meccset vállalt. Mindennek eredményeként a kondíció, a fájdalomtűrő- és ütésálló képesség is jóval magasabb szinten mozgott évtizedekkel ezelőtt. Ma már nem lehet hozzájutni kesztyűzésre alkalmas 6 unciás kesztyűkhöz, de a kétkedőknek javaslom, hogy próbáljanak meg zsákolni három menetet előbb 6, majd 10 unciás kesztyűben. Érezni fogják a különbséget!
Összegzésképp tehát elmondható, hogy a legtöbb (összes?) sportággal ellentétben az elmúlt évtizedek során a profiboksz a maga sajátosságai miatt nem ment keresztül olyan fejlődésen, ami miatt elképzelhetetlen lenne, hogy egy korábbi legendás bunyós leiskolázzon egy XXI. századi nagymenőt. Mielőtt bárki félreértene, nem azt állítom, hogy minden régi bajnok manapság is a legjobb lenne, és azt sem szeretném sugallni, hogy a mai legjobbak régen labdába sem tudtak volna rúgni. Hiszem, hogy az olyan klasszisok, mint Mayweather, Pacquiao, Hopkins, Ward, Donaire, Marquez stb. bármelyik érában a saját súlycsoportjuk krémjéhez tartoztak volna. A múlt legjobbjainak láttán azonban egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy mindannyian világbajnoki címig jutottak volna. Minden kétséget kizáróan bizonyítani persze soha senki nem fogja tudni az igazát! De ha már ennyire divatos a téma, gondoltam, én sem hagyom szó nélkül…
Erdélyi Kálmán
Be the first to comment